"Csak egy sportnap" - vendégposzt

Csak egy sportnap volt, de ki tudja, mi mindent jelentett ez a gyerekeknek, akik egy olyan faluban élnek, ahol addig még sosem volt sportnap. Eleve sport csak az iskolában van, külön nemigen járnak sehova, nem egy gazdag falu, sok a roma család, sok a munkanélküli, érthetően nem nagyon jut pénz arra, hogy csak elbuszozzon valaki a szomszéd városba sportolni.

Ahhoz, hogy ez a sportnap létrejöjjön mégis, az kellett, hogy néhány illető megtalálja egymást: olyan ottani lelkes fiatalok, akik korábban részt vettek egy EU-s képzésen, hogy ott sokat tanuljanak de leginkább, hogy ott egy összetalálkozzanak olyasvalakivel, akinek szívügye és élete a sport, aki pedig szintén belelkesített még egy-két további embert, köztük egy hús-vér kézilabdaedzőt :).

Így történt, hogy augusztus 12-én megérkeztek Pusztaföldvárra. „A gyerkőcök először zárkózottak voltak, főleg az idősebbek, ezért kezdték a picurok a fogalkozást. Aztán utána már az idősebb korosztály is bekapcsolódott.”

A szervezésbe mindenki beszállt: az iskola a tornatermet nyitotta meg és vajaskenyeret biztosított, a szervezőcsapat pedig a saját pénzéből vásárolt kapukkal és labdákkal járult hozzá. Ez utóbbit ott is hagyták a nap végén, mondván „hogy legyen valami plusz motiváló, ha már mi nem leszünk ott„.

Nekem, aki a munkám kapcsán sokat hallok az EU-ról, azért érdekes ez a történet, mert látom, hogy egy EU-s képzés nem falra hányt borsó maradt, hanem élő kapcsolat, igazi projekt született belőle.

Érdekes még az is, hogy Zsiga Gyula, az a kézilabdaedző, aki rászánt egy napot a pusztaföldvári iskolásokra, azon töri a fejét, hogy Telki környékén gyerekkézilabda tábort szervezne. Hátha el lehetne Békésben is egy csapatot indítani? A Kölyökkézi Programban ezzel ők egy országos vérkeringésbe tudnának bekapcsolódni.

Kézilabdaedzés után, mivel Béla amúgy zumbaoktató is, rávette az anyukákat is egy jó kis tánctanulásra.

Ez a sportnap olyan közönséget ért el és mozgatott meg, akik amúgy nemigen vesznek részt ilyesmiben.

Köszönöm Grundmann Bélának és Szécsi Orsinak, amiért elmesélték nekem ezt a történetet.

Ami a leginkább feldob, az az, hogy lám, lehetséges jó dolgokat kitalálni és megvalósítani, és nem, nem kellenek hozzá se a multik, se az államigazgatás.

Végezetül még íme az esemény Facebook oldala jó sok fotóval.

És álljon itt még Béla oldala, a moveyourbody portál, amelynek "célja a mozgásgazdag és egészségtudatos életmód értékeinek kommunikálása. A sporthoz kapcsolódó társadalmi folyamatok, újfajta megközelítése."

A vendégposztot Kriszta küldte , a Nők Mozgásban blog szerzője.

Bátor Tábor belülről - egy kedves barátnő írása

Egy cimbora a Bátor Táborról

Első Bátor Táborom, kölyök onkológiai turnus, ráadásul nemzetközi. Félelmekkel színezett izgatottsággal vágok neki, mint „lovas programtartó játszó cimbora”, vajon milyen is lesz ez a 10 nap együtt, illetve az egy hét a gyerekekkel? És aztán megérzem, átélem, megtanulom, magamba szívom, részévé válok a „Bátor Tábor érzésnek”....

SZUPER!

... egy nemzetközi turnus legfontosabb szava, mert ez minden gyerek számára érthetően azt jelenti, hogy valami kiemelkedőt, dicséretre méltót, csodálatosat csinált, ügyes volt, stb. De mi is szuper a Bátor Táborban?

Szuper... amikor 78 lelkes cimbora (akik önkéntes segítők) az idejét, energiáját, lelkesedését, tudását, képességeit, figyelmét és szívét-lelkét adja a gyerekeknek, egymásnak és a tábornak!

Szuper... amikor mindezeknek köszönhetően megtörténik a varázslat, és 49 súlyos beteg (ebben a turnusban daganatos, rákos és leukémiás) gyerek átalakul egyszerűen csak gyerekké, akinek szabad játszani, együtt lenni a többiekkel, kipróbálni új dolgokat és rosszalkodni is egy kicsit, mert itt még a doktor néni is érti a viccet.

Szuper... amikor fogjuk egymás kezét mindannyian, énekelünk, csillogó szemmel, mosolyogva egymásra.

Szuper... amikor egy kislány, aki nem akar felülni a lóra, hisztizik és semmi se tetszik neki végül mégis felül, belemegy a játékokba a ló hátán és aztán az esti beszélgetésen elmeséli, hogy a lovaglás volt a legjobb élménye azon a napon.

Szuper... amikor egy kezdetben kezelhetetlennek tűnő gyerkőc teljes összpontosítással és elmélyültséggel kopogtatja, tömöríti a nemez szálakat egy formába, hogy aztán az így készített kitűzőt anyukájának adhassa ajándékba.

Szuper... amikor a kézműves cimbora (aki a táboron kívül egyébként formatervező) üdítős rekeszekből, tollas ütőből és karton dobozból nagybőgőt, hegedűt és cimbalmot készít az esti programon fellépő cimbora zenekarnak.

Szuper... hogy amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább a keveset alvást, reggeltől estig futkosást, gyerekekre figyelést, programtartást, játékvezetést és kezd lekonyulni a mosolyod, akkor jön valaki, aki átöleli a vállad és megkérdezi: „Mi a baj? Tudok segíteni?”

Szuper... amikor megtanulod csehül, lengyelül és szlovákul, hogy van az hogy „Hajrá!”

Szuper... amikor egy 7-8 éves kislány teljes átszellemültséggel egyensúlyoz egy majdnem vele egyforma méretű íjat, aztán az erőfeszítéstől remegő kézzel kihúzza és a céltábla közepébe talál. Aztán felveszi a mankóját és elindul összeszedni a nyílvesszőket...

Szuper... amikor a veled egy házhoz tartozó gyerekek mosolyogva kiabálják a nevedet és kézzel-lábbal elmutogatják amit szeretnének.

Szuper... amikor leveled érkezik a tábori postástól és szaladhatsz vele tolmácsot keresni, hogy megtudd: egy lengyel kislány köszöni neked hogy meséltél a lovakról és megmutattad neki az istállót.

Szuper... amikor a kezdetben egymást bizalmatlanul méregető lengyel és szlovák kislányok a házban átlépik a nyelvi korlátokat és együtt activityznek, átszaladgálnak egymás szobájába, virágokkal és szívecskékkel telerajzolt leveleket küldözgetnek egymásnak, vagy éppen együtt rosszalkodnak.

Szuper... amikor végigfutottad a délutánt hogy kész legyen az erdei manó jelmezed és összeálljon a játékos állomásod az esti programhoz, majd épp kezdésre beesel és meglátod a gyerekek arcán a meglepetést és hogy sikerült őket elvarázsolnod, ahogy belépnek Narnia izgalmas földjére.

Szuper... amikor az utolsó estén a gyerekek fellépnek a „Tiéd a színpad!”-on és azt érzed, hogy sokszorosan adják vissza mindazt, amit a tábor alatt kaptak.

Szuper... amikor egy kisfiú, aki a tábor igazi zsiványa, 9 méter magasban úgy mászik át a felfüggesztett gumikarikákon, mint egy igazi pókember, hogy aztán hangosan kacagva ereszkedjen le a földre.

Szuper... az is, amikor minden porcikádban megfeszülve izgulsz egy csöppségért, aki úgy döntött, hogy kiáll egyedül az egész tábor elé verset szavalni, és elakad a szava.

Szuper... amikor egy kislány, akinek még nem nőtt ki a haja a kezelések után és lábszár protézise miatt mankóval kéne járnia, dívaként végigvonul az általuk kitalált divatbemutatón, majd kaján mosollyal az arcán megpördül a színpad közepén.

Szuper... amikor az indiánok földjén „nyargalászó” bivalyban a gyerekek felismerik a két cimborát, akik a bátorkodás programon 9 méter magasban lévő kötélpályán segítették őket végig, és a 8 kislány egyszerre ugrik rá kacagva a kicsit boci-arcúra sikeredett bivalyra. (Bár talán a fiúknak nem volt olyan szuper érzés, de azt hiszem így utólag ők se bánják...)

Szuper.... amikor könnyes szemmel, a gyerekekkel összebújva nézitek együtt a tábori fotókból készült bemutatót.

És szuper, hogy hazaérkezve másképp látod a dolgokat, hogy még tart a varázs, hogy a csuklódon lévő karkötő mindig emlékeztet ezekre a napokra, hogy meghallod a tábortánc zenéjét a rádióban és azonnal visszarepülsz „csodaországba”, hogy tudod, hogy részese lehettél valami nagyon jó dolognak, ahol adni tudtál és rengeteget kaptál, ahol segítséget tudtál kérni és kapni, ahol figyeltél másokra és rád is figyeltek, ahol mindenki önmaga lehetett és nagyon bízol abban, hogy ebből valamit el tudsz raktározni, meg tudsz őrizni a hétköznapokra is!

Laszlovszky Ági

Köszönjük, Ági a beszámolót, köszönjük a szervezőknek, hogy van Bátor Tábor, a cimboráknak, hogy Csodaországot varázsolnak, ahol a beteg gyerek egyszerűen csak gyerek...

:)

Bátor Tábor